Bóta Évi food stylist szerint a gasztrovilágban is a személyiség a legfontosabb
„Szeretek utazni, jókat enni és történeteket mesélni” – írja magáról a közösségi oldalán az Ostoroson élő Bóta Éva (pontosabban Bóta Évi, hiszen így használja a nevét), aki nem pusztán ábrándozott arról, hogy egyszer a nyakába veszi a nagyvilágot, hanem meg is tette, huszonévesen belevágva egy olyan kalandba, amelynek során egyszerre élhette ki a távoli tájak és a különleges ételek megismerése iránt érzett vágyát. És amely kalandnak köszönhető az is, hogy ma azon területek jelentik a megélhetését – a gasztronómia és a fotográfia világa –, amiket sokkal inkább a hobbijainak, a szenvedélyeinek tekint, semmint egyszerű pénzkeresetnek. Na és, ha már egyszer azt is elárulta magáról, hogy az utazáson és a főzésen túl a történetmesélés is a szíve csücske, arra kértük, beszélgessen velünk önmagáról, eddigi életútjáról, s persze, mindarról, amivel food stylistként és gasztrobloggerként foglalkozik.
Remélem, nem tévedek hatalmasat, amikor azt feltételezem, hogy gyerekkorában nem fotográfus, főként nem food & prop stylist akart lenni…
Kislányként a divattervezés érdekelt – mondja Évi –, köszönhetően annak, hogy a nagymamám egy szabászatban dolgozott, ahová gyakran elvitt, én pedig sokat játszottam a különféle, szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb anyagokkal. És természetesen néztem a fashion tévét, ami akkortájt indult el idehaza. Később aztán ez a dolog háttérbe szorult, de nem azért, mert más kezdett el érdekelni. Sőt, még középiskolásként sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Érettségi után elkezdtem a Budapesti Gazdasági Főiskola turizmus-vendéglátás szakát, de nem fejeztem be. Ezután elég sokáig kerestem a helyemet, bár az világos volt, hogy igazából olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami lehetőséget nyújt a kreativitásom kiélésére.
Mikor és miért döntött úgy, hogy megpróbálkozik egy óceánjáró hajón munkát vállalni? És merre járt ezen időszak alatt?
Huszonnégy éves voltam, amikor a főiskolán egy olyan félévem következett, hogy szinte semmiféle tantárgyat nem kellett felvennem. Ekkor határoztam el, hogy addig is elmegyek egy hajóra dolgozni, méghozzá vendéglátósként, merthogy e területen már voltak tapasztalataim. Sokfelé megfordultunk, kiváltképp a karib-tengeri térségben, aztán Európa mediterrán részein, és jó néhányszor megtettük a Barcelona és New Orleans közötti utat is, átszelve az Atlanti-óceánt. Ez az egész hajós történet három éven át tartott, méghozzá oly módon, hogy mindenkor 6-8 hónapos szerződésünk volt, míg az esztendő többi részét itthon töltöttük.
És a szülei nyugodt szívvel útnak engedték?
Azt hiszem, nem látták át teljesen, hogy ez az egész miről is szól, azt meg végképpen nem értették, hogy egy óceánjárón mit kell fényképezgetnem. Ettől függetlenül persze, féltettek, de aztán rájöttek, hogy elég talpraesett vagyok.
Be kell vallanom, ezúttal én nem értek valamit: az imént ugyanis azt mondta, vendéglátósnak ment a hajóra, most meg arról beszél, hogy fotóznia kellett… Felvilágosítana arról, miként lett az óceánjáró reménybeli felszolgálójából a hajó fényképésze?
Tény és való, amikor a hajóra kerültem, teljesen amatőr voltam – mivel csak azt megelőzően egy-két évvel kezdtem fotózni –, ott azonban az évek során, napi négyszáz-ötszáz felvétel elkészítése nyomán szinte mindent megtanultam, amit kell. És hogy miért épp rám bízták ezt a feladatot? Bár én felszolgálónak jelentkeztem, mivel a közvetítő irodában látták, hogy fotózgatok, felvetették, hogy mi lenne, ha a hajó fényképésze lennék. Sőt, meg is nyugtattak, hogy nem baj, ha idáig ezt csak hobbiból csináltam. Persze, ez még csak elmélet volt, mert egy-egy állás elnyeréséhez három interjúkörön is át kellett menni. És akkor történt velem egy olyan szerencsétlenség, ami végül szerencsének bizonyult. A harmadik elbeszélgetés előtt eltörtem az orrom, de úgy, hogy kórházi kezelésre szorultam. Alighogy kijöttem onnan, mennem kellett interjúra, bár még iszonyúan néztem ki. Ennek dacára, pontosabban épp ezért: felvettek. Mint később, már a hajón a felvételiztető férfi elárulta, azért döntött mellettem, mert díjazta a bátorságomat, hogy ilyen arccal is oda mertem állni.
Nyilvánvaló, hogy egy nemzetközi személyzettel működő hajón – nem szólva azokról az országokról, amelyekben megfordultak – az ember sok-sok nemzet konyháját, ételeit ismeri meg. Ennek mekkora szerepe volt abban, hogy a főzés nem csupán a szenvedélyévé vált, de néhány év múlva elindította a Salt Wine Friends elnevezésű gasztroblogját?
Hatalmas, hiszen előtte egyáltalán nem izgatott a főzés. Mivel a hajó „menzája” nem a legjobb volt – és akkor még finoman fogalmaztam –, amikor kikötöttünk, mindig a legelső dolgunk volt felkutatni a jó étkezőhelyeket, rengeteg finomságot, ízt, fűszerkombinációt megismertem, közöttük olyanokat, amelyekről itthon még csak nem is hallottam. Arról nem beszélve, hogy a munkatársaimtól, akik vagy negyven-ötven országból kerültek ki, különleges receptek sorát gyűjtöttem be. De igen sokat lehetett tanulni az úgynevezett „nemzetek konyhái estekből” is, amikor egy-egy ország legjellegzetesebb étkei kerültek az asztalokra.
Én magam ugyan az égvilágon semmit nem értek a fényképezéshez, de úgy képzelem, hogy az ételek fotózása egy sajátos műfaj. Nézete szerint mitől lesz jó egy ilyen kép?
Úgy gondolom, talán attól, hogy nem „csak” egy ételfotó, hanem tükröz egyfajta hangulatot, kivált az emberből bizonyos érzelmeket, s ha nézzük, el tudjuk képzelni magunkat ott, abban a helyzetben.
Ahogy utánanéztem, a food, illetve a prop stylist között a leglényegesebb különbség, hogy míg az előző magával az étellel foglalkozik – ő készíti el, vagy legalábbis beleszólhat e folyamatba –, addig a másik főleg a fotó hangulatáért, az ilyen-olyan kellékekért, kiegészítőkért felel. Ön melyik területen mozog gyakrabban?
Inkább az utóbbi, jóllehet az sem idegen tőlem, ha egyszer-egyszer el kell készítenem a fotózandó ételt is. Igaz, ez utóbb többnyire csak facebookos tartalmaknál, a különböző gasztromárkák esetében fordul elő. Ha például egy szalámit kell népszerűsíteni, amelyhez egy szendvicsre van szükség, nyilván nem kérek meg egy séfet, hanem megoldom magam. De ha például valamilyen könyvről van szó, ott természetesen már hivatásos szakács vagy cukrász csinálja az abban látható finomságokat, míg az én dolgom a megfelelő környezet megteremtése és a kép elkészítése.
Ne értsen félre, eszem ágában sincsen a zsebében turkálni, mindössze az érdekelne, hogy azokból a tevékenységekből, amiket – kis túlzással – talán ingyen is szívesen csinálna, meg tud-e élni, avagy kell más bevételi források után is néznie…
Hál’ istennek eddig nem kellett. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyasmikből tartom el magam, amik a szenvedélyeim.
Ha már a munkájánál tartunk… Úgy tudom, valamikor májusban lát napvilágot – talán éppen akkor, amikor ez a beszélgetés az Egri Magazinban megjelenik – Náray Tamásnak, az ismert divattervezőnek az a könyve, ami spanyol sütemények receptjeit mutatja be, s amelynek Ön a food stylistja. Mondana erről néhány szót?
Ennek a könyvnek, jelesül a Viva España – Kedvenc spanyol süteményreceptjeim című munkának a művészeti vezetője kért fel erre a feladatra, egy olyan hölgy, akit korábban nem ismertem, arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy az Instagramon a követőim közé tartozik. Ami Náray Tamást illeti, végig ott volt a fotózáson, mivel neki is jóvá kellett hagyni a képeket – ilyen értelemben tehát együtt dolgoztunk –, de a munkával a BOOK Kiadó Kft. bízott meg.
Miután az élete annyira az ételek körül forog, kíváncsi lennék arra, ha most összeállíthatna magának egy háromfogásos menüt, miket választana?
Először is sültparadicsom-levest, de valami könnyűt, olyat, ami finom, ízes, friss paradicsomból van. Másodikként nagyon szívesen megennék valami jól fűszerezett indiai főételt (például csirke tikka masalát), természetesen naan kenyérrel. Desszertként szintén valamilyen könnyűre gondoltam, talán egy citromos akármire. Egyébiránt egyáltalán nem vagyok édesszájú, sokkal inkább a habos dolgokat részesítem előnyben, főként pedig a gyümölcsöket. Ha nekiállok sütni, akkor is utóbbiak dominálnak. Éppen ezért a kedvenceim a vegán sütemények.
A sütésről jut eszembe: gyakran főz odahaza magának, avagy szívesebben jár vendéglátóhelyekre? Már persze, amikor lehet…
Amikor ételeket fotózok, a munka végeztével többnyire azokat eszem meg. Ettől függetlenül nemcsak szeretek főzni, de szoktam is. Magamnak általában egyszerű és gyorsan elkészíthető kajákat dobok össze, így egy zöldséglevest vagy valamilyen tésztafélét. Amikor pedig arra csak lehetőségem van, friss, szezonális hozzávalókat használok, amelyeknél nem létezik jobb alapanyag. Amennyiben az étkezési szokásaimat kellene leírnom, úgy azt mondanám, hogy azokat az „egészséges hedonizmus” jellemzi, már ha van egyáltalán ilyen.
Mivel egy gasztroblog gazdája is, meg kell kérdeznem: mivel lehet az ember versenyképes, hiszen a konkurenseknek se szeri, se száma: elég, ha csak a televíziók főzős műsoraira, vetélkedőire utalok, de az internetet is elárasztották a receptoldalak, ételkészítési videók, és még hosszasan sorolhatnám…
Véleményem szerintem a legfontosabb az önazonosság. Bár főzésről van szó, itt sem hiányozhat az őszinteség, továbbá, hogy valaki merje megmutatni a hibáit is, azt, hogy nem tökéletes. Mindezt akár úgy is megfogalmazhatnám, hogy a személyiség az, ami meghatároz mindent, amellyel el lehet adni a termékeinket. Szerencsére ezt nemcsak én mondom, hiszen azt tapasztalom, hogy napjainkban egyre többen és többen jönnek rá: sokkal inkább lehet kitűnni az önazonossággal, mint a tökéletességgel.
A koronavírus-járvány talán a vendéglátást érintette a legérzékenyebben. Mindez miként hatott a tevékenységére? És az is érdekelne, vajon hogyan tervezi a szakmai pályafutását, ha túl leszünk ezen az egészen?
Az igazság az, hogy jelenleg folyamatosan csak a közösségimédia-oldalak menedzselését végzem, mert a járványnak „köszönhetően” az éttermi fotózások lényegében megszűntek. Rendkívül jó lenne, ha utóbbi mihamarabb visszatérne, hiszen távlatosan ezzel, illetve a stylinggal akarok foglalkozni, míg a közösségi médiás dolgaimat igen szívesen a háttérbe szorítanám, esetleg teljesen leépíteném. Ezen túlmenően nagyon szeretnék minél több szép és nívós könyv megszületésénél ott lenni. Remélem, ez a vágyam éppúgy beteljesül majd, mint az a nagy-nagy álmom, hogy egy perzsa vagy más közel-keleti szakácskönyv stylistja legyek. Egyszóval, aki ilyet akar megjelentetni, egész nyugodtan kereshet…
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
