Beszélgetés Ernyey Bélával, a Princ, a katona című sorozat főszereplőjével
Ötvenöt éve ilyenkor magyarok milliói várták hatalmas izgalommal a hétvégéket, hogy leülhessenek a tévékészülék elé megnézni, vajon milyen újabb és újabb bonyodalmakba keveredik a Princ becenévre hallgató Rémai László honvéd a Princ, a katona című, 13 részes televíziós sorozatban, amely A Tenkes kapitánya után a Magyar Televízió második nagy vállalkozása volt. És ami – tegyük hozzá – úgyszintén hatalmas sikert aratott, hiszen az 1966. december 2. és 1967. február 18. között sugárzott epizódokat ugyanúgy egy ország nézte, akárcsak Eke Máté viaskodását a labancokkal. Az egriek pedig még inkább magukénak érezhették a történetet, lévén a széria nem jelentéktelen hányadát a városban forgatták, köszönhetően annak, hogy a sztori szerint Rémai honvéd, alias Princ a Dobó István Laktanyába vonult be kötelező sorkatonai szolgálatának letöltésére. És, ha már A Tenkes kapitánya került szóba… Míg ez a már befutott, sokak által szeretett Zenthe Ferencnek jelentett még nagyobb rajongótábort, addig a Princ címszerepe egy fiatal, akkor még javarészt ismeretlen vígszínházi színésznek, a később nemcsak hazánkban, de tőlünk nyugatabbra is igen komoly hírnévre szert tevő Ernyey Bélának hozott országos ismertséget és népszerűséget. Vele beszélgettünk a legendássá váló sorozatról és az annak készítése során szerzett élményekről.
Elöljáróban arra lennék kíváncsi, vajon mi jut legelőször az eszébe, ha valaki – ez esetben én – szóba hozza a kereken 55 esztendővel ezelőtt bemutatott Princet…
Annyit tudni kell – mondja Ernyey Béla –, hogy a forgatásokon túl igazán sok élmény megszerzésére nem volt lehetőségünk, ugyanis az akkori rendszer úgy működött, hogy az a színház, amihez az ember tartozott, szeptembertől júniusig senkit nem adott ki filmcsináláshoz, ami azt jelentette, hogy a mozi- vagy tévéfilmeket a maradék időszakban kellett leforgatni. No, már most, miután a Princ, a katona 13 részes volt, érthető, hogy a rendelkezésünkre álló szűk három hónapban jószerivel éjt nappallá téve a kamera előtt kellett állnunk, így aztán nem sok időnk maradt szórakozásra, kikapcsolódásra vagy akár csak egy kis csavargásra. Mivel én a címszereplőt alakítottam, egy szusszanásnyi szünetem sem volt, úgyhogy iszonyatosan fáradt voltam. Sőt, az is előfordult, hogy amikor olyan jelenetet vettek fel, amelyben nekem nem kellett jelen lennem, állva elszundítottam, míg a gyártásvezető fel nem keltett, hogy újra én következem. Ettől függetlenül akadtak olyan jópofa, ikonikus sztorik – ilyen volt egyebek mellett a libák befestése –, amelyek bennem is mindmáig éppen úgy megmaradtak, mint a nézőkben.
Hallottam egy olyan históriáról is – fogalmam sincs, igaz-e –, hogy Princnek, pontosabban Ernyey Bélának Egerben nemcsak filmbeli, a szerepüket játszó katonákkal volt dolga, hanem valódiakkal is…
Ez így van. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal késő estig forgattunk, én pedig már annyira fáradt és éhes voltam, hogy semmi kedvem sem volt átöltözni civilbe, így aztán az egyenruhámban indultam el vacsorázni egy vendéglőbe. Mivel nem gyalog mentem, hanem az akkori kis autómmal, úgy véltem, sem útközben, sem a vendéglátóhelyen nem lehet semmi baj, különösen, hogy ez utóbbi csak néhány percre volt attól a szállodától, ahol laktunk. De elég rosszul gondoltam, mert alighogy megrendeltem az ételt, megjelent a katonai rendészet, s arról faggattak, hogy ki vagyok. Amikor elmeséltem, hogy a laktanyában egy filmsorozatot forgatunk, rendkívül jót nevettek, hogy mennyire vicces fiú vagyok, ám az égvilágon semmit sem hittek el abból, amit előadtam nekik. Ezen túlságosan nem is csodálkoztam, miután akkoriban egy teljesen ismeretlen vígszínházi színész voltam. A lényeg, hogy rögtön bevittek a laktanyába tisztázni a tisztázandókat, ami természetesen sikerült is, ám mire végeztünk, a vendéglő már bezárt, úgyhogy lőttek a finom vacsorámnak.
Aki csak írt valaha is a Princről, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy – hála a sorozatnak – az Ön nevét egyik pillanatról a másikra megismerte az egész ország, s akkor még nem is beszéltünk arról a példátlan népszerűségről, amelyet a kissé felelőtlen, könnyelmű, ugyanakkor szerethető és magát a legnagyobb bajokból is kivágó Rémai honvéd karakterének megformálása eredményezett. Meglepte, hogy 1967 februárjára hazánk még oly aprócska településein is tudták, ki is az az Ernyey Béla?
Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, valahol számítani lehetett erre, lévén a magyarországi sorozatok egyik sajátossága volt, hogy az azokban főszerepet játszók a közönség kedvenceivé váltak. Ami természetesen nem volt véletlen, ugyanis még nem léteztek kereskedelmi csatornák, így aztán az esti otthoni szórakozást a versenytársak nélkül működő Magyar Televízió műsorai jelentették. Szóval a történetnek ez a része nem ért váratlanul, az viszont meglepett, hogy éppen engem választottak ki a címszerepre. Nem véletlenül, ám a dolog hátterét csak kevesen ismerik. Tudni kell, hogy a forgatást megelőző évben született egy másik, úgyszintén az egykori Magyar Néphadseregben játszódó film is, mégpedig a Patyolat akció, amelyben nekem is volt egy szerepem, s amit az a Fejér Tamás rendezett, aki később a Princ, a katonát is. És noha mi akkor még nem tudtuk, később kiderült, hogy ez a vígjáték többek között azzal a szándékkal is készült, hogy megtalálják a főszereplőt a Princhez. De – ismétlem – nekünk erről fogalmunk sem volt, és csak jó fél év múlva közölték velem, hogy a Fejér Tamás engem szemelt ki Rémai honvéd megformálására. Ami nem pusztán nagy megtiszteltetés volt számomra, de a pályafutásom szempontjából is fontos állomás, mivel – mint említettem – teljesen biztos volt, hogy ez a televíziós sorozat garantálja a népszerűséget.
Ha már itt tartunk… Véleménye szerint mi lehetett e sorozat titka, hiszen az egyes epizódok – a kor szellemének megfelelően – meglehetősen didaktikusak voltak, amikor is megmutatták, hogy az egyes társadalmi jelenségekről hogyan is kell helyesen gondolkodni…
Szerintem a Princnek is, akárcsak a többi hasonló szériának, az volt a legfőbb vonzereje, hogy még a legkisebb szerepeket is jól ismert, kiváló színművészek alakították. Tehát például a Princben jómagam is olyan nagyszerű társakkal játszhattam, mint Zenthe Ferenc, Avar István, Gobbi Hilda, Kállai Ferenc, Őze Lajos és még nagyon hosszan sorolhatnám. A másik tényező pedig, hogy a magyar nézők ki voltak éhezve a hazai sorozatokra, tehát olyasféle történetekre, amelyek itthon játszódnak, az itteni emberek mindennapjaival foglalkoznak. A Princ is ilyen volt. Az már más kérdés, hogy a cselekményre igencsak rányomta a bélyegét a korszak ideológiája, nem különben az a tény, hogy a Magyar Néphadsereg ott bábáskodott a sorozat megszületésénél. Ezt már csak azért is tudomásul kellett vennünk, mert erre a dologra egyikünknek sem volt semmiféle ráhatása. Igaz, én kicsivel később azért végrehajtottam egy jelentős pályakorrekciót, mert 1974-ben Bécsben telepedtem le, méghozzá teljesen hivatalosan, nem pedig – hogy az akkor divatos szóhasználattal éljek – disszidáltam.
És hát, az sem mellékes, hogy – mint az imént már utaltam rá – Rémai Lászlóban a nézők egy olyan virtigli pesti vagányt ismerhettek meg, aki kezdetben igencsak idegenkedik az egyenruhától, ám aki a legnehezebb helyzetekből is jól jön ki, köszönhetően a találékonyságának és más jó tulajdonságainak. Akárcsak valamely modern népmesei hős…
Pontosan erről van szó, hiszen itt is egy sémáról van szó, akárcsak a már többször is meghivatkozott A Tenkes kapitánya esetében. Csak míg ott egy csavaros eszű, nagyszerűen lovagló, vívó és lövő kuruc volt a főhős, aki az orránál fogva vezette az esetlen és bugyuta labancokat, addig a Princ, a katonában egy hányaveti, nemtörődöm fiatalemberből lesz a néphadsereg – közelebbről a szocializmus – nevelő erejének betudhatóan egy kiváló, a felettesei és a társai megbecsülését is kiérdemlő katona. Nos, azt talán mondanom sem szükséges, hogy amaz is, emez is milyen végletesen leegyszerűsített, iszonyúan sematikus ábrázolás, ami ugyanakkor nem zárja ki – s ezt az élet be is bizonyította –, hogy a közönség megszeresse a figurát.
Bár említette, hogy szinte éjjel-nappal dolgoztak, azért bizonyára arra is maradt egy kevéske ideje, hogy szétnézzen a városban. Visszaemlékszik még, hogy milyen benyomást tett önre a ’60-as évek második felének Egerje? És persze, az is érdekel, hogy azóta járt-e már errefelé…
Nem is annyira régen voltam ott fellépni, s ugyanaz a vélemény erősödött meg bennem, mint ami annak idején, a Princ forgatásakor kialakult, amikor is a megfeszített munka mellett azért volt módom bebarangolni és megismerni a legnevezetesebb helyeket. Szóval egyáltalán nem az ilyenkor kötelező udvariasság mondatja velem, hogy Eger egy kifejezetten egységes, kompakt, szerethető kisváros. Én mindenesetre rendkívüli módon kedvelem, éppen ezért bármikor nagyon szívesen megyek oda.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
