Kovácsné Vékási Adrient, a radiológiai osztályvezető asszisztensét kérdeztük
Bár a modern képalkotó diagnosztikai eljárások azon vizsgálatok közé tartoznak, amelyekkel életünk folyamán valamennyien kapcsolatba kerülünk, az átlagember mégis csak nagyon-nagyon keveset tud az e területen folyó munkáról. Nem úgy Kovácsné Vékási Adrien, aki több mint negyven évvel ezelőtt kezdett el dolgozni a jelenlegi Markhot Ferenc Oktatókórház radiológiai osztályán, és aki – egy kisebb kitérőt követően – ugyanitt közel másfél évtizede vezető asszisztensként teszi a dolgát. Találkozásunk során nemcsak e hosszú időszak néhány állomásáról, de mindennapi tevékenységéről is kérdeztük.
Mivel régen ismerjük egymást, álságos lenne, ha a formaságok kedvéért magázódnánk… Ám sok év ide vagy oda, nem tudom, miként kerültél az egészségügybe. Netán volt előtted valamilyen családi minta?
Jóllehet a középiskola elvégzése után választhattam volna bármilyen utat – mondja Vékási Adrien –, az egészségügy valahogy magától értetődőnek tűnt számomra. Ami aligha véletlen, ugyanis a nevelőapukám orvos, közelebbről belgyógyász volt, és noha meglehetősen korán elvesztettük őt, a példája nyilvánvalóan motivált engem. De említhetném az édesanyámat is, aki nemcsak úgy gondolta, hogy e hivatás nekem megfelelő lenne, de aki maga is az egri kórház alkalmazottja volt, igaz, ő adminisztratív vonalon ténykedett. Mindent egybevetve úgy is fogalmazhatnék, hogy az egészségügy észrevétlenül magába szippantott.
És miért éppen a radiológián kötöttél ki?
Az igazság az, hogy volt bennem némi művészhajlam – például nagyon szívesen rajzolgattam –, ami miatt talán érthető, hogy az a fajta képi világ, ami a radiológiában is megjelenik, egyszerűen magával ragadott. Úgy hiszem, ennek és az anatómia iránti érdeklődésemnek köszönhető, hogy annak idején valósággal szerelmes lettem ebbe a területbe, amely vonzalom mindmáig tart. Pedig nem csekély idő telt el az ideérkezésem óta, s nem is kis utat kellett bejárni. 1980-ban segéd röntgenasszisztensként indultam, röviddel ezt követően pedig jött a kétéves röntgenasszisztensi iskola Budapesten. 1985-ben aztán elkezdtem a tanulmányaimat az egészségügyi főiskolán, ahol 1989 nyarán szereztem meg a diplomámat. Ami amúgy is emlékezetes év volt, ugyanis ekkor született meg az első gyermekem. És bár több mint negyven esztendő borzasztóan sok, elmondhatom, csak a közelgő nyugdíj az, ami miatt az innen való távozás gondolatával kell megbarátkoznom.
Köztudott, hogy a képalkotó diagnosztikánál használt gépek milyen elképesztő ütemben fejlődtek és fejlődnek. Amiből következően a szakdolgozóknak is folyamatosan újat kell tanulniuk…
Ez így van. Noha a hagyományos radiológiában az idők során az, hogy milyen típusú felvételeket kell készíteni, nem változott, ám a berendezések rettenetesen sokat korszerűsödtek. Emlékszem, annak idején nem győztük csavargatni, rögzítgetni az eszközöket – hogy a filmek előhívásának körülményes és időigényes voltáról már ne is szóljak –, míg napjainkban a gép egy-két mozdulat után magától teszi a dolgát, felvéve a szükséges pozíciókat, s a munkatársaimnak legfeljebb korrigálniuk kell, ha valaki az egészségi állapota vagy éppen a kora miatt nem tud úgy elhelyezkedni, ami a felvétel szempontjából ideális lenne. Számomra amúgy a legdöbbenetesebb az a fejlődés, amit a nagygépek esetében lehet tapasztalni, és amelynek eredményeként ma egy 128 szeletes CT- és egy 70 centiméter átmérőjű MR-berendezésünk van, amelyek hihetetlen dolgokra képesek. Ennél csak annak örülök jobban, ahogyan a munkatársaim ezeknek a rengeteget tudó eszközöknek a használatához felnőttek. Noha eleinte volt bennünk némi félelem, mivel más gépekhez szoktunk, teljesen zökkenőmentesen sikerült elsajátítani a kellő ismereteket.
Elérzékenyültél, amikor az itteni csapatról beszéltél…
Igen, mert az jutott eszembe, milyen jól képzett, hozzáértő szakdolgozói gárda van az osztályon. Az utóbbi néhány évben például kizárólag diplomásokat vettünk fel, akik valamennyien tehetségesek és szorgalmasak. A régiek pedig nem csupán befogadták őket, de szívesen segítenek nekik, ami nem is nélkülözhető, mert bár a négy év alatt biztosan kiváló elméleti képzésben volt részük, szükségük van azon tapasztalatokra, amikre a sokszor több évtizede itt dolgozók tettek szert. Bármely részlegünket is nézem – a fekvő-, illetve a járóbeteg-ellátást, a mammográfiát, a CT-t és MR-t, a DSA-t vagy épp az adminisztrátorokat –, azt látom, hogy mindenütt kiváló csapat van, így könnyű a dolgom. Szakmailag és emberileg is remek gárda a miénk. Örül a szívem, hogy velük dolgozhatok, és persze, fáj, hogy nem is olyan sokára el kell válnom tőlük.
A gyógyító osztályok esetében tudjuk, milyen igényeik vannak a betegeknek. De vajon mi az, amit a radiológia szakdolgozóitól elvárnak?
Például az, hogy folyamatosan tájékoztassuk őket a várható vizsgálat mikéntjéről, világosítsuk fel arról, mi is vár rájuk, illetve nekik milyen teendőik vannak. Emellett – érthető módon – szeretnének minél gyorsabban túlesni a dolgon, s lehetőség szerint az előre jelzett időpontban. Ami nem mindig annyira egyszerű, ugyanis előfordulhat, hogy egy-egy beteg esetében meg kell ismételni a vizsgálatot, netán ki kell egészíteni azt. Ez csúszáshoz vezethet, amiként az is, ha valamilyen sürgős eset adódik, netán egy kisgyerekről van szó, mert ezek elsőbbséget élveznek. De igyekszünk tartani az ütemtervet, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy nem jó várakozni.
Sok szó esett már az itt töltött negyven évről. Mi az, ami ennyi időn át itt tartott?
A szakma iránti változatlan érdeklődésen túl főképpen azok, akikkel naponta együtt dolgozunk: az osztályvezető főorvosnő, aki mindent megtesz, hogy a munka zökkenőmentesen folyjon, az orvosok, a rezidensek, illetve az a kiváló csapat, amelyről már szó volt, és akik miatt nemhogy szégyenkeznem nem kell majd az utódom előtt, de akikre mindig büszke lehetek.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
