BLACK LIVES MATTER – Számít a feketék élete
A film egy egyértelmű kiáltvány a rasszista rendőri brutalitás ellen, emellett a fekete katonák igazságtalanul nagy- arányú vietnami szolgálata is visszatérő motívum Spike Lee (Malcolm X, Az utolsó éjjel, Tíz perc: trombita, Oldboy, Csuklyások – BlacKkKlansman) legújabb művében, Az 5 bajtársban. Az egyenlő bánásmódért való küzdelem bemutatása azonban hiába fontos és számít a mai napig hiánypótlónak a játékfilmes berkekben, néhol már túlságosan is didaktikusak a rendező eszközei, a Black Lives Matter-mozgalmat pedig rendesen beledörgöli a nézők arcába.
A háborús bejátszásokkal gazdagított történelmi leporelló egy könnyedebb hangnemű vígjátékként veszi kezdetét, ahol az afrikai-amerikai veteránok sok év után visszatérnek katonai szolgálatuk egykori hely- színére, napjaink Vietnámjába. Megkezdődnek a bajtársi viccelődések, a végtelenségig tartó pacsizások, kezelések, a szeretetteljes tesózások, majd olyan hirtelen zárják el a nevetéscsapot, hogy a komédia rögtön háborús akciófilmre vált, ahol visszaemlékezésként tárul elénk a múlt, vagyis a csapat egykori keserves küzdelme a dzsungel mélyén.
A korábbi történesek, háborús flashbackek erőteljesen elkülönülnek a film jelen idejétől; vizuálisan a „beszűkült” kép, vagyis a 4:3-as képarány jelzi a múltbeli tartalmat. A rendező ezzel bár könnyíti a megértést, de egy idő után inkább szájbarágásként hat a módszere.
Az ide-oda ugrálásokból hamar kiderül a hősök célja és motivációja: vagyis visszajutni a dzsungelbe, és megtalálni az egyik régi bajtársuk maradványait, nem mellesleg pedig azt az arannyal teli ládát, amit annak idején egy kettészakadt gépben fedeztek fel, majd elrejtettek, hogy a háború után megszerezhessék. Innentől a műfaji kavalkád újabb színezetet kap, és kincskereső kalandfilmmé egészül ki az amúgy is tarka felhozatal. Ezt tűzdeli meg a rendező történelemleckékkel az elnyomásról, a rabszolgaságról, a rendőri túlkapásokról, majd az egészet lélektani monológokkal fűszerezi.
Az eredeti fotók, bejátszások, nevek, dátumok és információk az el- hunyt fekete katonákról, illetve aktivistákról egyre intenzívebben jelennek meg, ahogy a szemrehányások is, hogy melyik volt elnök hány rabszolgát tartott. A hatásuk viszont – a folytonos ismételgetések mi- att – erőtlenné válnak. Kicsit olyan, mint egy történelmi molyolás, ami egyre inkább nyavalygásként hat, hogy mikor ki volt a jobb/ rosszabb.
A film sajátosan kezeli a rasszizmus kérdését. Olyan erős túlzásokkal él, amelyek nemcsak bemutatják, hanem ki is figurázzák a sztereotip gondolkodást. A hősök francia kap- csolata például maga Jean Reno, aki szembesülhet az európaiak legfontosabb jellegzetességeivel, persze erős USA-szű- rőn keresztül. A már-már gyönyörű leegyszerűsítés után a németek a sült kolbász, a bécsi szelet és a savanyúság szint- jén rekednek, míg a franciák a croissant és a csiga párosához kapnak egyenlőségjelet a tájékozottságukat csillogtató amerikaiak jóvoltából. És hogy milyen sértők és nevetségesek a sztereotípiák, arról több hullámban tesznek tanúbizonyságot a szereplők. A rendező cseppet sem kíméli a „hazaiakat”, és próbálja kicsit felrázni az alulinformáltságukba beleké- nyelmesedett USA-belieket. Üdítő például, hogy elhangoz- hat egy saját gyártású filmükben, hogy az értelmezésük a II. világháborúról tudatlan és egyoldalúan amerikai.
Akik a történelem során felléptek a faji megkülönbözte- tés ellen, azokról egyfajta hősies tablóval emlékezik a film, míg Trumpot ahol éri, ott alázza, és hol árnyaltabban, hol pedig igen éles és egyértelmű kritikával illeti. Legelőször a fake news kapcsán merül fel az amerikai elnök neve, majd a teljes nemzetet sajnálják le amiatt, hogy annyira lefoglalta őket a reality-k nézése, hogy egy „valóságshowbohócot” szavaztak meg vezetőjüknek. A főszereplők pedig nem győznek ünnepélyesen esküdözni a fekete emberek nevében, hogy ők ugyan nem szavaztak Trumpra. A regnáló amerikai elnök származástól és bőrszíntől függetlenül mindenkinek kínos a filmben. Szimbolikus és sokat mondó például az a jelenet, amikor a francia szereplő Trump-sapkában („Tegyük újra naggyá Amerikát”) gyilkolja a feketéket.
Az indulatkeltés fokozatos és egyre erőteljesebb a filmben. Míg az elején a volt vietkongok italra hívják az amerikai veteránokat, később, az úszó piacon a leszármazottaik már legyilkosozzák őket. Emellett egyre erősödik a szereplők közötti szitkozódás is a bőrszínük alapján. A feszültséget pedig nemcsak a múlt konfliktusai generálják, a kincsvadászat so- rán ugyanis ténylegesen csak akkor ragadnak ásót a hősök, miután az egyik mellékszereplő mint aknakereső mutatkozik be a csapatával, ami előre vetíti a tragédiát.
Míg a képaránnyal való túlmagyarázás egyre bosszantóbbá válik a filmen, máshol hiába fukar a történet az információkkal, mégis egyértelműek például a kapcsolatok, pedig a nézők nem is rendelkeznek többlettudással. Így a hősök béna értetlenkedései kissé visszarántják a cselekményt a komédia mezsgyéjébe. Humorforrás még a fiatalok gúnyos aggódása az idősebbek felett, és mikor a feketetanulmányok-tanárt megmosolyogják a szakmája miatt, az kicsit olyan, mint a„lebüfészakosozott” bölcsészek esete.
Utalásokban is bővelkedik Az 5 bajtárs, a veterán „szuper- csapat” Wagner: A walkűrök lovaglása című művére vonul be a dzsungelbe, amely míg Francis Ford Coppola: Apokalipszis mostjában döbbenetes erővel hat, itt inkább kiforgatott és paródiaszerű. És nemcsak az amerikai filmművészet igazi krémjét, hanem a B-kategóriás alkotásokat is górcső alá veszik. A Rambo-filmeket a gagyival azonosítják, de a Walker, a texasi kopót is körberöhögik.
Bár a poénok mellett a fegyverek is gyakran ropognak, háborúellenes kinyilatkoztatásként is értelmezhető a történet. A hidegháborús konfliktus minden oldalról megkapja a kri- tikáját, a pénzről szóló hadviselés mellett az egymás ellen fordított vietnámi családok kapcsán is. A szabadság viszont néha csak az őrületen keresztül érhető el, ehhez viszont elengedhetetlen a megbocsátás, a megbékélés és az igazság elfogadása.
Az 5 bajtárs (Da 5 Bloods)
háborús filmdráma, 154 perc, 2020
SZERZŐ: VERES PETRA
