Rákóczi Gergelyt, a Dobó István Vármúzeum régész technikusát kérdeztük

Jóllehet az élénkebb – vagy mondjuk azt: regényesebb – fantáziával megáldott gyere­k­ek közül mindig is nagyon-nagyon sokan ábrándoz­­tak arról, hogy egyszer majd régészek lesznek, Hollywood az elmúlt évek-évtizedek során mindent megtett azért, hogy még inkább felkeltse az érdeklődést e foglalkozás iránt, amelyet a lehető legkalandosabbnak, legizgalmasabbnak mutatott be. És bár a filmekben látott világ köszönőviszonyban sincs a valósággal, ez nem jelenti azt, hogy a régészek munkája ne tartogatna váratlan eseményeket, meglepetéseket, esetleg, hogy abban ne lenne benne egy-egy szenzációs, sőt, világraszóló felfedezés lehetősége. De hogy miként is néz ki ez egy gyakorló szakember szemszögéből? Erről beszélgettünk Rákóczi Gergellyel, a Dobó István Vármúzeum régész technikusával, akit természetesen a várbeli feltárásokról is kérdeztünk.

Rákóczi Gergely

Induljunk el azzal, hogy egy régész technikusnak milyen feladatai vannak, ezt ugyanis aligha tudják az átlagemberek…

Természetesen ott dolgozom az ásatásokon, ahol dokumentálom a feltárt területeket, nem különben az előkerült leleteket. Utóbbiakat fotózom, rajzolom is, s persze, bekapcsolódom a tudományos munkába, a leletek feldolgozásába is.

Gondolom, nem tévedek túl nagyot, ha azt feltételezem, hogy az általános, illetve a középiskolában a történelem ott volt a legkedvesebb tantárgyai között…

Ez pontosan így van, hiszen a történelem már az általánosban is a legközelebb állt a szívemhez, s ez mindvégig megmaradt. Viszont a magyar irodalmat is nagyon-nagyon szerettem és szeretem most is, legyen szó prózáról vagy épp líráról. Legjelesebb költőink – Petőfi, Arany, Ady és még nagyon hosszan sorolhatnám – szinte valamennyi versét elolvastam. De a középpontban mindig is a história állt, azon belül is elsősorban a magyar és az egyetemes középkor. Mindezektől függetlenül az ókor eseményei is lekötnek – főként, ha a római birodalomról van szó –, az utóbbi időben pedig az őskor is felkeltette a figyelmemet.

Mindez valamelyest előrevetítette a későbbi pályaválasztást, bár a gyerekek nagy része kacérkodik azzal a gondolattal, hogy egyszer híres régész lesz, aki olyan csodálatos leletekre bukkan majd, mint a Tutanhamon sírját megtaláló Howard Carter. Más kérdés, hogy azután a többség útja másfelé visz. Önben mikor és minek a hatására támadt fel az érdeklődés e pálya iránt?

Ahogy az előbb említettem, a történelemmel szívesen foglalkoztam. Ez később odáig vezetett, hogy már nem csupán a tananyagot olvastam el, hanem történelmi témájú könyveket is, sőt, gyakorta az is előfordult, hogy a gimnáziumi a történelem­tanárunk engem kért meg, hogy egy-egy témában tartsak kiselőadást az osztálytársaimnak. Emlékszem, ilyen volt például a keresztes hadjáratok kora, amikor is három alkalommal szerepeltem a többiek előtt. Tény ugyanakkor, hogy eleinte nem a régészet volt az elsődleges cél, hanem a történet­tudomány. Mint az közismert, e kettőt az egyetemi képzési rendszer is megkülönbözteti. A történészi hivatás irányába vitt volna továbbá a latin nyelv iránti rajongásom is – úgy terveztem, hogy ezt is tanulom majd –, ami azt vetítette előre, hogy majdan levéltári kutatások, az írott források tanulmányozása lesz a feladatom. Később aztán, úgy a gimnáziumi éveim vége táján, elkezdett foglalkoztatni a régészet…

Csak úgy, vagy valami élmény, esemény hatására?

Nyilván nem egyik pillanatról a másikra érett meg bennem ez az elhatározás, de komoly hatást tett rám, hogy módom volt látni régészeti feltárásokat, azt, hogy mennyi minden rejtőzik a föld alatt. Egy alkalommal pedig a tanúja lehettem egy XVI. századi pénzérme kiásásának is, amely esemény izgalma szintén megérintett, sőt, megfogott.
És hát, az sem csekély szerepet játszott a későbbi döntésemben, hogy a régészet sokkalta gyakorlatiasabb szakterülete a történet­tudománynak, utóvégre ki kell menni a terepre ásni. Arról már nem is beszélve, hogy bár az írott források kutatásakor is rálelhet az ember még feldolgozatlan anyagokra, de ott talán kevésbé remélhetünk újdonságokat, mint egy-egy feltárás során…

Most, hogy már jó ideje a gyakorlat­ban is műveli a régészetet, meg tudná fogalmazni, miért érdekes a foglalkozása?

Ez a szakma olyan, akár egy izgalmas nyomozás. Csak míg a rendőrök a bűntény helyszínén talált dolgok – eszközök, ujjlenyomatok, stb. – alapján igyekeznek kideríteni, mi is történt pontosan, addig mi a föld mélyéről előkerült leletek segítségével próbáljuk meg rekonstruálni a múltat. De gondoljon csak bele, milyen nagyszerű érzés az is, amikor valaki a kezében tart olyan különleges­ségeket – egy I. Ferdinánd korából származó ezüst dénárt, vagy épp XVI. századi, aranyból készült pénz­érméket –, amilyenek az egri várban folyó ásatások során kerültek elő, és amelyek évszázadokon át várták, hogy rájuk leljenek. Ilyenkor az ember lelki szemei előtt szabályosan meg­elevenedik a múlt.

Számomra kicsit olyan az egész, mint a kincskeresés, mivel az ember az esetek zömében nem igazán tudja, hogy fölöslegesen ás-e, netán valami hallatlanul értékesre talál. Ettől is izgalmas az egész…

Így van, bár én a régészettel kapcsolatban nem nagyon szeretem a „kincskeresés” kifejezést, hiszen míg egy átlagember számára ez annyit tesz, hogy valaki például arany­érmékre, netán régi ékszerekre lel, addig számunkra egy cserépdarab is ugyanolyan értéket képviselhet. De ami az egyes ásatásokat illeti, azok kétségkívül izgalmasak.

Ha már itt tartunk… Érdekelne, hogy véleménye szerint egy-egy szenzációs lelet minek köszönhető: a tudományos felkészültségnek, a szerencsének, vagy is-is? Kérdezem ez azért is, mert a már említett Carter és a vitatott személyiségű, ám a Trója megtalálójaként világhírűvé vált Heinrich Schliemann is amatőr régészek, úgymond dilettánsok voltak…

Természetesen szükség van szerencsére is, ami nem ritkán ahhoz kell, hogy a kérdéses lelőhely még ne legyen kifosztva, vagy ne legyen a földművelés áldozata, mire odaérünk. De a tudomány szerepe is vitathatatlan. Annál is inkább, mert ma például már nem vaktában keresgél senki, hanem előzetesen olyan készülékekkel vizsgálják át az adott területet – többek között talajradarral –, amelyek segítsége nélkülözhetetlen. Az így kapott eredmények birtokában már cél­irányosan lehet ásni.

„ Az ember lelki szemei előtt megelevenedik a múlt.”

Azon feltárások közül, amelyeken részt vett, melyik volt Ön számára a legemlékezetesebb?

Talán az, amikor egy magyar régészeti expedíció tagjaként kiutazhattam Kazahsztánba, ahol egy földvárat ástunk. Ez nem csak azért, mert távoli, egzotikus országról van szó, hanem mert olyan tárgyakat is találtunk, amilyeneket idehaza nem lehet.

Arról nem nagyon hallottam semmit, hogy miként került a Dobó István Vármúzeumba…

Egy volt kollégám hívott ide, aki akkor már Egerben volt, és akivel annak idején közösen dolgoztunk Budakalászon a Kálvária domb fel­tárásán. De ugyanilyen invitálást kap­tam egy másik ismerősöm­től is, aki ugyancsak a vár­múzeum munkatársa volt. Eljöttem, itt is maradtam, ami jó döntés volt, mindmáig nem bántam meg.

Miután irodalomkedvelő is, valószí­nű­leg az átlagosnál is jobban ismeri az egyik leghíresebb magyar kötelező irodalmat, az Egri csillagokat. Annak fényében, amit napjainkra tudunk a várról, mennyire tekinthetjük hitelesnek Gárdonyi leírását?

Gárdonyi idején nyilván jóval ke­veseb­bet lehetett tudni a várról, de ahogy én látom, ő maximálisan törekedett a hitelességre még úgy is, hogy nem régészeknek, történészek­nek írt. De attól függetlenül, hogy napjainkban például már tudjuk, az a kazamatarendszer, ami a regényben szerepel, Dobó István idején még nem volt meg, Gárdonyi rendkívül alapos és hasznos kutatómunkát végzett. Hogy mást ne is említsek, ott van a várvédő hősök névsora… Úgyhogy le a kalappal előtte.

Most kérdezek egy nagyon szakszerűtlent: az egri vár hány százaléka van már feltárva?

Erre azért nem lehet pontosan felelni, mert vannak olyan részek, amelyeken korábban már voltak ásatások, ami nem azt jelenti, hogy teljes mélységig feltárták volna őket. Szóval vannak részlegesen feltárt területek, aztán olyanok is, amelyek hitelesítő feltárásra szorulnak, mert nem egyértelműek az eredmények, például a dokumentáció hiányossága miatt. Én azt mondanám, hogy a feltárások 70-80 százaléka nem érte el azt a mélységet – tehát az Árpád-kori járószintet –, amelynél azt mondhatnánk, hogy itt már nincs mit tovább keresni.

Az, hogy mikor és hol tudnak ásni, mitől függ? Pénzkérdés?

Nem kizárólag, hiszen a legtöbbször ahhoz vagyunk kötve, hogy hol zajlik majd valamely beruházás. Ilyenkor a hatóság eldönti – például annak függvényében, hogy milyen mélységig mennek le –, hogy hol van szükség megelőző feltárásra.

Olyan nem is nagyon fordul elő, hogy beruházástól függetlenül ásnak valahol?

Az egri vár esetében én például csupán egyetlen ilyen esetre emlékszem, nevezetesen, amikor a székesegyház nyugati előterénél dolgoztunk. Megjegyzem, ott is rendkívül érdekes dolgok kerültek elő: még feltáratlan Árpád-kori sírok, holott közismert, hogy Kozák Károly régész ott már ásott, ám ezeket nem érte el.

Még egy pillanatig maradjunk a várnál… Nézete szerint melyik az a része, ami akár meglepetéseket is tartogathat a régészek számára?

Úgy gondolom, hogy a mostani felső várudvar, azaz a gótikus püspöki palota előtti rész lehet ilyen, ahol sokszor tartanak nagyobb rendezvényeket, s amely jórészt még feltáratlan. Ez még fehér foltnak számít, és noha hadmérnöki felmérésekből tudjuk, hogy milyen épületek lehettek ott, egy viszonylag érintetlen területről beszélünk. Az imént már említett Kozák Károlynak is csak egyszer volt lehetősége egy régészeti megfigyelésre, amikor a gázvezetéket fektették le ott. Mivel rengeteg falat talált, joggal feltételezhetjük, hogy izgalmas dolgokat rejthet a föld.

Amennyiben jól tudom, a minaret rekonstruk­ciójánál végzett régészeti szakfelügyeletet is nagyon fontosnak tartja…

Igen, mert ennek révén – jóllehet csak régészeti megfigyelésről beszélhetünk – hozzávetőlegesen sikerült tisztázni a minaret építési korszakát, ami mindenképpen komoly eredménynek számít.

Végezetül kíváncsi lennék, hogyan is gondol vissza arra, amikor a mederben leltek rá az Eger patak valamikori hídjára…

Különleges élményként maradt meg bennem, mivel ott szó sem volt, szó sem lehetett a feltárások hagyományos formájáról, módjáról. Hogy más példát ne mondjak, nem pusztán fölöttébb szokatlan, de meglehetősen izgalmas is volt, amikor kézifűrésszel próbáltuk meg kivágni azokat a fadarabokat az egykori hídból, amelyeket aztán tovább lehetett vizsgálni. Úgy hiszem, ezt a munkát sohasem felejtem majd el.

SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT