Ebben a hónapban, november 12-én ünnepli születésnapját Kautzky Armand Jászai Mari-díjas színművész, szinkronszínész, aki Egerben született, és a mai napig szívesen tér vissza szülővárosába. Igazi színészcsaládban nőtt fel: édesapja, Kautzky Ervin és édesanyja, Kopetty Lia is színművész volt. Kautzky Armand 1989-ben végzett a Színművészeti Főiskolán, majd 20 esztendőn át a Madách Színház, öt évig az Új Színház tagja volt, 2017 óta pedig szabadúszó színművészként dolgozik.  Pierce Brosnan, Tom Cruise magyarhangjával a hazai szinkronszínészet változásairól és egri kötődéséről beszélgettünk.

Egerben a mai napig szeretettel emlékeznek szüleire. Édesapja legalább olyan aktívan vett részt az 1956-os szabadságharcban Szolnokon, mint Sinkovits Imre Budapesten.

Ő valóban Szolnokon élte meg 1956-ot, ugyanis ott volt színész. Miután a budapesti Magyar Rádió épületét szétlőtték, a szolnoki Damjanich Rádió közvetítette az országos adást. Édesapám sok verset mondott adásban és élőben is: nem csoda, hogy Szolnok Petőfijének hívták. Az események után üldözték, Győrben talált menedéket, és ott találkozott édesanyámmal.  Egy-két év után közösen döntöttek úgy, hogy az egri Gárdonyi Géza Színházba szerződnek.

Ön már Egerben született.

Ez volt a bázisunk egészen kétéves koromig. Ekkor összevonták a Miskolci Nemzeti Színházat az egri Gárdonyi Géza Színházzal, és a színészek közül sokan, így a szüleim is átszerződtek a miskolci teátrumhoz. Eger ekkor úgynevezett tájhellyé vált, ami azt jelentette, hogy nem a székhelyén játszott a társulat.

Hiába költöztünk el, a nosztalgia és a város szeretete miatt mindig is kötődtünk Egerhez.

Gyerekkoromban máig emlékezetes történeteket hallgattam édesapám közös edzéseiről a vízilabdásokkal. Édesanyám szépsége és bája pedig legenda volt a városban.

Hétéves koromig éltünk Miskolcon, ahonnan Kecskemétre mentünk, majd következett Budapest.

Milyen alapvető különbségeket lát a vidéki és fővárosi teátrumok között?

Gyerekkoromtól kezdve színházi struktúrákban szocializálódtam. Amikor a Madách Színházhoz kerültem, annyira sokat dolgoztunk, hogy nem volt kapacitásom más városok felé nyitni. Akkor nyílt erre lehetőségem, amikor szabadúszó lettem. Ma már elég jól belelátok a különböző vidéki színházak életébe. A legmélyebb emberi és szakmai tisztelettel tekintek az ott játszó barátaimra és kollégáimra. Nem is tudják a budapesti teátrumok színészei, hogy milyen nehéz és összetett munkát végeznek más városok színészei. Amíg a fővárosban egy színház lényegében szakosodik például musicalekre (Madách Színház), vagy éppen modern előadásokra (Katona József Színház), addig egy vidéki város teátrumának társulata ki kell, hogy szolgálja a közönséget a klasszikustól kezdve a modernen darabokon át a különféle zenés vígjátékokig. Univerzális tudásúnak kell lenniük: egyik este musicalben lépnek fel, a másik napon pedig egy drámában. Régen kötelező volt a főiskola után minden frissen végzett színésznek egy-két évadot egy vidéki teátrumban tölteni, még akkor is, ha tudta, hogy a Nemzeti Színház tagja lesz.

Neve az elmúlt évtizedek alatt összeforrt a szinkronszínészettel. Milyen volt a szakma akkoriban?

Még megélhettem az 1980-as évek végén azt az időszakot, amikor színészlegendák szinkronizáltak. A magyar szinkron attól volt világszínvonalú és egyedülálló, hogy nem szakosodott szinkronszínészekre. Éppen ezért szoktuk kikérni magunknak, hogy nem szinkronszínészek vagyunk, hanem színészek, akik szinkronizálnak. A legjobb példa erre, hogy a nagyon kedves, de bárgyú Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki c. amerikai sorozat főszereplőit négy Kossuth-díjas színművész – Psota Irén, Váradi Hédi, Csákányi László, Márkus László – szinkronizálta. Én ebben a világban tanultam ki a szakmát. Akkoriban egyetlen csatorna volt a televízióban, ahol esténként adásba került egy film. Majd a rendszerváltozást követően bejöttek a kereskedelmi csatornák, ma pedig számtalan televíziós adó digitális felületen sugározza az újabbnál újabb filmeket és sorozatokat.

A szinkronizálás mára mégis átalakult.

A neves, nagy színészekhez köthető szinkronizálás véget ért, hiszen olyan gyorsan kell leadni a filmeket, hogy nem tudják megvárni, ha valaki egy próbaidőszakban van. Okszerűen nevelődött ki egy olyan réteg, amely már kifejezetten a szinkronszínészetre szakosodva vállal munkát, és látja el szinkronhanggal azt a film- és sorozatdömpinget, amely az elmúlt években betört hazánkba is. Ezzel együtt elismerem, hogy szépen megtanulták a szakmát, és kiválóak az alakításaik.

A televíziót bekapcsolva máig hallhatjuk Tom Cruise, vagy éppen Pierce Brosnan magyarhangjaként.

Több mint 30 éve szinkronizálok, de hetek óta nem voltam egy stúdióban sem. Úgy gondolom, hogy el is fáradtam benne, és nem feltétlenül kell annyit szinkronizálnom, mint 28-30 éves koromban, amikor egy nap akár három-négy helyen is felvették a hangom. Ezek a felvételek mennek most adásba a különböző televíziós csatornákon. Jelenleg éppen annyi ilyen jellegű munkám van, amennyit még szívesen vállalok. Örömmel tölt el, hogy még mindig szeretik a hangomat. Számos felkérést kapok reklámban hangalámondásra, és sokszor hívnak házigazdának különféle eseményekre.

Fontosnak tartja az utánpótlást és a tapasztalatok átadását.

2016-tól a Talent Studio szinkronképzésének oktatója vagyok, és három éve tanítok színpadi beszédet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen óraadóként. Ezt a munkát nemcsak a beszédre redukálom, hiszen ennek szerves része a színészi játék is. Abban a pillanatban, hogy egy színész elkezd beszélni, az már színészet.

Három éve ismét szabadúszó. Milyen nehézségekkel jár ez?

Boldogan élem a boldogtalan szabadúszó színészek életét, és igyekszem mindenből erényt kovácsolni. Alapvetően minden porcikám tiltakozik a szabadúszó lét ellen, ugyanis ez nem csak nekem, az egész szakmának nehézséget jelent mind anyagilag, mind pedig a csapatkohézió szempontjából.

Ahhoz, hogy kialakuljon egy stiláris emberi és szakmai közösség – amely produktív és sajátos jelleget kölcsönöz az adott színháznak –, kell egy biztos bázis, amelynek a társulati forma a legjobb kerete.

Amikor színésznek készültem, tudtam, ha a Vígszínházba megyek, akkor Ruttkai Évát, Darvas Ivánt, Bánsági Ildikót vagy éppen Halász Juditot látom. Ha pedig a Madách Színházat választom, Psota Irén, Almási Éva és Huszti Péter játékát nézhetem meg. A színészek többsége szabadúszó: ugyanazok játszanak itt is, meg ott is. Így azonban nem alakulnak ki olyan műhelyek, mint korábban. Nemcsak a produkció válik a társulati léttől jobbá, hanem a színész is könnyebben ki tud teljesedni annak köszönhetően, hogy együtt gondolkodhat, tervezhet és fejlődhet a maga közösségével.

Mindez hiányzik a szabadúszó létből. Ha hívnak minket, megyünk, de ha például az utolsó pillanatban elmarad egy fellépés, akkor ahhoz alkalmazkodni kell, és nem kapjuk meg az aznap esti fellépési díjat. Ez a létforma komoly szervezői készséget és menedzseri szemléletet igényel.

Milyen produkciókban vesz részt?

Amikor a Madách Színház nonprofittá vált, és megszűnt a korábbi társulati forma, sok lelkes taggal több mint 15 éve megalakult a Körúti Színház Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft. A Mezítláb a parkban c. Niel Simon-darabbal indultunk, és számos művet játszottunk nagy sikerrel. Idővel a vidéki művelődési házak egyik legbiztosabb előadásellátó vállalkozásává vált a színház, amelynek a kezdetektől fogva mostanáig is tagja vagyok. Elsősorban szórakoztató, zenés darabokban játszom. Az elmúlt időszakban például a Bolond lány (Marcel Achard), valamint a Vörös Malom (Molnár Ferenc) c. színműben működtem közre. Jelenleg Molnár Ferenc Üvegcipő c. darabjával lépünk fel a társulattal.

Több mint tíz éve hív meg Balázs Péter évről évre a Szolnoki Szigligeti Színházba egy-két szerepre. Idén tavasszal a karantén miatt ez elmaradt, de például tavaly két alakításom volt itt egy vígjátékban és egy operettben. A My fair Lady c. klasszikustól kezdve a Kaktusz virága c. darabon keresztül a Fizikusokig nagyszerű produkciókban vehettem részt.

A budapesti RaM Colosseumban 2020. februárban volt a premierje a Nicola Tesla – A végtelen energia c. kétfelvonásos zenés darabnak.

Vidám, energikus. Ma hol lép fel?

A Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz ma este Ágh István költő legújabb kötetének bemutatója, és az a megtiszteltetés ért, hogy néhány versét – közöttük az egész életművét összefoglaló Testamentum c. alkotását – én olvashatom fel.

SZERZŐ: ZSIGMOND LILIAN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT