A „Pro Agria” szakmai díjjal elismert gyermekorvost, dr. Török Juditot kérdeztük
Miután az ember lényegesen könnyebben éli meg, ha ő maga beteg, mint amikor a gyermekéről van szó, érthető, hogy érzékenyebb arra, milyen egészségügyi ellátást kap a kisfia vagy kislánya, legyen szó egy több száz ágyas intézményről vagy épp egy rendelőről. Hogy mindez mennyire így van, azt jól mutatja az augusztus 20-án „Pro Agria” szakmai díjjal elismert dr. Török Judit esete is. Kitüntetése indoklásából ugyanis nem csupán az derül ki, hogy mielőtt az egri 8. számú házi gyermekorvosi körzet feladatait látta volna el, dolgozott többek között a Markhot Ferenc Oktatókórházban, de az is, hogy „mind a szülők, mind a gyermekek szeretnek hozzá járni”, és hogy „a nap bármely szakában elérhető, segítőkész, szakmai iránymutatása, segítsége példamutató”. Hogy miként látja a saját tevékenységét, s hogy miket tart a legfontosabbaknak a munkája során? Sok más mellett ezekről beszélgettünk vele.
Induljunk a kályhától: miért ezt a hivatást választotta?
Nem volt előttem családi példa – kezdi dr. Török Judit –, sőt, még olyan élményre sem emlékszem, ami erre a pályára vitt volna. Inkább arról van szó, hogy a mi időnkben a pedagógusok a mainál sokkal jobban igyekeztek befolyásolni a diákjaik választását, attól függően, hogy azoknak milyen képességeik voltak, mi érdekelte őket. Így volt ez az esetemben is, bár magában már az is meghatározta a későbbi életutamat, hogy a középiskolában biológia tagozatos osztályba jártam. Jellemző, hogy az ugyanezen a tagozaton tanuló társaim is majd’ mindnyájan orvosok lettek.
Visszanézve, jól tették a tanárai, hogy a gyógyítás felé terelgették?
Utólag lehetetlen megmondani, mi lett volna, ha… Tény, hogy mindig is állatorvos szerettem volna lenni, ám amikor ezt a tervemet elmeséltem valakinek, általában olyan megjegyzéseket kaptam, hogy akkor „tehenek és disznók között kell töltened a napjaidat”. Akkortájt ezt valahogy elfogadtam, pedig a dolog nyilván nem erről szól. Hogy jobban jártam volna-e, ha kitartok az eredeti szándékom mellett, épp úgy soha nem derül ki, mint az, mi történt volna, ha építésznek megyek, elvégre a matematikát is szerettem, ahogyan rajzolni is. Egy biztos: szeretem, amit csinálok. Már az egyetemen is így volt, ahol semmiféle negatív tapasztalatot nem szereztem, s ahol az is eldőlt, hogy a diploma megszerzése után nem felnőttekkel szeretnék foglalkozni. Elsősorban azért, mert úgy gondolom, értek a kicsik nyelvén. Egy ifjú kollégám egyszer meg is kérdezte tőlem, vajon mi a titka, hogy nálam még akkor sem sírnak a gyerekek, amikor a szájukban matatok vagy éppen szurkálom őket, nála pedig már akkor rákezdenek, amikor belépnek a rendelőjébe.
Mint említette, szereti a munkáját. Ha arra kérném, emelje ki az Ön számára legfontosabbnak vélt teendőket, mit felelne?
Mindenekelőtt tudni kell, hogy az alapellátás – amelyben én dolgozom – különbözik a kórházakban folyó tevékenységtől, ugyanis míg utóbbi a beteg gyermekek gyógyításáról szól, addig nálunk kiemelt szerepe van a prevenciónak, azaz a megelőzésnek, amelynek a célja, hogy a kis pácienseink lehetőleg kerüljék el az ilyen-olyan kórokat. Utóbbi munka lényegében már a terhes anyákkal való találkozások során elkezdődik, amikor sok dologról beszélünk nekik, nem utolsósorban a szoptatás fontosságáról, hiszen sokan nincsenek tisztában azzal, hogy egy anya aligha tehet többet a gyermekéért, mint hogy szoptatja őt. És ha már itt tartunk: nagyon gyakran tapasztalom, hogy a leendő vagy újdonsült szülők még az olyan alapvető dolgokkal sincsenek tisztában, mint a lázcsillapítás, hogy a csecsemők ápolásáról vagy táplálásról már ne is szóljunk. Más kérdés, hogy ez nem csupán az ő „bűnük”, hiszen sem a családban, sem az iskolában nem szerezhetik meg a szükséges ismereteket. Ezért is szentelek különös figyelmet például a kötelező és ajánlott védőoltásoknak, s kifejezetten büszke vagyok arra, hogy a körzetemben nagyon nagy számban minden védőoltást beadatnak az anyukák, jóllehet némelyik esetében igencsak mélyen kell a zsebbe nyúlni.
Ám a még oly gondos megelőzés sem akadályozhat meg minden betegséget…
Ez természetes, s ilyenkor kerül előtérbe a kór felismerése, illetve gyógyítása. Ezek során igyekszem a legkorszerűbb dolgokat használni, legyen szó gyógyszerekről, eszközökről vagy épp megközelítésről. Mind a diagnózis felállítását segítő, mind az alkalmazandó terápiát érintő újdonságok gyors átvételét rendkívül fontosnak vélem – ezért is vásároltam oly sok mindent a rendelőmbe –, hiszen ezekkel nem csak a saját munkámat könnyítem meg, de adott esetben a szülőket is megkímélem attól, hogy ide-oda szaladgáljanak a gyermekükkel.
Ön szerint mitől jó egy jó orvos?
Sok mindentől, amelyek között az első helyek egyikén szerepel az empátia. Nem véletlenül, ugyanis egy beteg ember az átlagosnál is jóval sérülékenyebb állapotban van, ahogy igaz ez azokra a szülőkre is, akiknek a gyermeke küzd valamely kórral. Épp ezért megértem azokat, akik a lehető leghamarabb szeretnék ismét egészségesnek látni a gyermeküket, viszont nekik is el kell fogadniuk, hogy ennek a betegségnek ennyi, amannak meg annyi a gyógyulási ideje. Ha megfelelően kommunikálunk, ezt nem is vitatják az anyukák és apukák.
Már csak annyi maradt, hogy megkérdezzem: hogy fogadta az önkormányzat elismerését?
Nagyon meglepődtem, hiszen csak 2019 szeptemberétől dolgozom a körzetemben, amely idő nem sok. Annak pedig pláne örültem, hogy nem véletlenszerűen került elő a kitüntetendők neve, hanem konkrét személyek tettek javaslatot. Bár az ember nem az ilyen-olyan díjakért végzi a feladatait, ám mindenkinek jól esik, ha értékelik azokat az erőfeszítéseit, amiket a napi munkája során tesz.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
