2021-ben Egerben is színpadon a népszerű vígjáték
Az évtizedes hagyománnyal rendelkező Agria Nyári Játékok kamaraszínházához pontosan 7 esztendeje csatlakozott Tóth Levente színművész és felesége, Poczik Andrea. Kétszemélyes darabjaikat jótékonysági szándékkal állítják évről évre a színpadra, a sikerük pedig töretlen. Idén Stephen Sachs vígjátékával szeretnének színpadra állni, amely a kritikusok szerint zavartalanul mulattat, ugyanakkor továbbgondolásra alkalmas, sőt, felemelő darab.
Egri Magazin: Hogyan esett a választásotok a Valódi hamisítvány (Bakersfield Mist) című darabra?
Tóth Levente: Időszerűnek tartjuk a mondanivalóját. Csak és kizárólag akkor csinálunk darabot, ha van olyan mondanivaló, amit fontosnak tartunk közölni az emberekkel.
Poczik Andrea: Ezzel évek óta várjuk a lehetőséget, de ez idáig kizárólagossággal játszották Budapesten. Most azonban eljött a mi időnk, meg tudtuk venni a jogokat, hogy Egerben is színpadra állítsuk.
L: Ráadásul azért is fontos nekünk ez a sorozat, mert Andi sokáig a színházban volt színésznő, ám a családunk miatt feladta a hivatását, és pontosan 17 esztendeje, hogy a pedagóguspályát választotta. Az Agria Nyári Játékok kamaraszínházi előadásai keretében egy kicsit meg tudom köszönni neki az önfeláldozását. Szerettem volna, hogy újra átélhesse a színház örömét.
A: Egyébként én nem éreztem akkora váltásnak, hiszen most picikkel foglalkozom, és őket mindennap ugyanúgy el kell varázsolni. Nekem mindennap színészkednem kell azért, hogy tanuljanak, hogy kinyíljon a szemük a világra, érzelmileg és intellektuálisan is le kell kötnöm őket. Amúgy kiskorom óta két párhuzamos álmom volt, hogy vagy színésznő leszek, vagy tanár. Soha nem akartam más lenni.
L: Én színész, vagy rendőr, vagy kaminonsofőr, vagy vadászpilóta akartam lenni, ellenben nálam csak a színészet maradt meg. Andi viszont mind a két álmát megvalósította.
A: Jó, bevallom, igazából nekem is hiányzik, hogy napi szinten a színpadon álljak, és az is biztos, hogy nagyon nehéz velem dolgozni egy-egy év szünet után, hiszen újra és újra át kell állítanom a gondolkodásomat a színpadi munkára.
L: Gyakorló színészként a pandémia alatti kihagyást is megéreztem, úgyhogy ez így van, könnyen ki lehet esni, hiába mondják, hogy olyan ez, mint a biciklizés…. Le a kalappal Andi előtt, hogy minden évben 5-6 hetes intenzív próba után újra és újra visszatér a színpadra.
EM: Jó színésznőnek tartod?
L: A mi szakmánk szubjektív, ez esetben pedig most hatványozottan, mert Andi a feleségem, a szerelem, a gyermekem anyja, az életem párja… (nevetnek) és még sorolhatnánk a jelzőket, de én a lénye miatt szeretem, mert van egy kissé naiv világképe, igazi álmodozó, és amikor ez találkozik az én materializmusommal, akkor a színpadon (is) izgalmas energiák születnek. Nem titok, mi nagyon sokat szoktunk veszekedni a próbákon.
A: Nem, ez nem igaz. Te szoktál veszekedni!
L: Én szoktam veszekedni, alapvetően a maximalizmusom miatt, de igyekszem tanulni a türelmet. A végeredmény pedig varázslatos. Nem a feleségem van a színpadon, hanem az a személy, akit neki meg kell valósítani. Utálom, szeretem, átvág, attól függően, hogy milyen darabot játszunk.
EM: Izgalmas házassági terápiának tűnik…
A: Egyébként az! Konfliktuskerülő vagyok, az életben sem veszekszem, magamban tartom, lenyelem, ráadásul Levivel nem lehet veszekedni, hiszen mindig neki van igaza. A színpadon azonban le tudom ordítani! Olyan dolgokat kihoz belőlem a szerep, hogy szokták is mondani, hogy ezt el sem tudták képzelni rólam. Volt, aki azt mondta, hogy lejátszottam…
L: Ezt mondtam, hogy szubjektív egy szakma… (nevet) De nem tudok rá féltékeny lenni, mert büszke vagyok rá, és jó ezt hallani. És a cél a legfontosabb. A lehetőségeink korlátozottak, olyan színházat csinálunk, amilyet az anyagi lehetőségeink engednek – ezen belül viszont kihozzuk a maximumot. A járvány előtt a hátrányos helyzetű embereknek, családoknak játszottunk elsősorban, a pandémia miatt tavaly már az egészségügyi dolgozóknak és a rendvédelmi szerveknek mondtunk köszönetet a játékunkkal.
A: A környezetemben nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik még az 1000 forintos belépőt sem engedhetik meg maguknak, nemhogy ennek a többszörösét. A darabjainkon olyan nézőket is köszönthetünk, akik még sohasem jártak színházban. Pedig mindenkinek ki kell szállnia néha a mókuskerékből – és ez nem lehet anyagiak függvénye! Mert felfordult világunkban csak kapkodjuk a fejünket, hiányzik a tolerancia, az empátia… Pozitív élményekre van szüksége az embereknek.
L: A másik oldala, hogy én szegedi gyerek vagyok, lassan 30 éve Egerben. Annyi mindent kaptam a várostól, hogy úgy éreztem, valamit vissza kell adnom.
EM: Tényleg különböző egyéniségek vagytok, akár csak a választott darab két főszereplője…
A: Adott egy lecsúszott, külsőleg és belsőleg is harsány nő, Maude Gutman, aki a káosz közepén él, fizikailag egy lakókocsiban, lomtalanításokból él, és van egy festménye, amely, ha valódi, akkor több millió dollárt ér.
L: És adott egy férfi, Lionel Percy, egy kissé merev New York-i egyetemi tanár, elismert művészettörténész és értékbecslő, elegáns, halkan beszél és tévedhetetlen. A nő pedig szembesíti vele, hogy téved. Vagy nem. Nem akarom elárulni. De a lényeg, hogy egy alkoholista nő, aki lent van, és egy intellektust képviselő férfi, aki fent van, a néző pedig szemben – és majd eldönti, hogy ki mellett foglal állást. Kinek hisz? Semmi sem fekete, és semmi sem fehér.
EM: Ez az üzenet? Címkézünk, skatulyázunk?
A: Számomra inkább az, hogy milyen picikén múlik egy emberi sors.
L: Nem szeretem az ilyen szlogeneket, de volt két infarktusom, és nagyon sok mindent megtanultam magamról. Lehet, ha tudom őket, nem is lett volna infarktusom. Körömpiszoknyi dolgokon múlnak életek, sorsok…
EM: És min múlik egy jótékonysági előadás finanszírozása?
L: A feleségemen. (nevet) Én ugyanis ebben a kapcsolatban a politikus vagyok, csak beszélek.
A: Én pedig nyakamba veszem a várost, és támogatókat keresek. Nagyon sok kisvállalkozó állt az évek során mellénk, mindig meglep, hogy a nagyokhoz képest is milyen adakozóak, nyitottak és támogatóak.
EM: Ha valaki támogatni szeretné a kezdeményezéseteket, hol ér el benneteket?
A: A közösségi médiában „Kettősjátszma” néven mindenkit szeretettel várunk.
L: Tudjuk, hogy most senkinek sem könnyű… Éppen ezért mégannyira sem adjuk fel.
(EM)
FOTÓ: GÁL GÁBOR
