Válaszol: dr. Szabóné Kovács Andrea, a kórház ápolási igazgatójának helyettese
A koronavírus-járvány nemcsak arra világított rá, mekkora szükség van jól szervezett egészségügyre, de arra is, hogy utóbbi alappillérei azon szakdolgozók, akik a legtöbb időt töltik a betegágyak mellett, és akik mindennapos munkája a rendszer működésének egyik legfontosabb feltétele. Hogy miként is látja mindezt dr. Szabóné Kovács Andrea, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet ápolási igazgató helyettese, aki több mint három évtizede dolgozik szűkebb hazánk legnagyobb fekvőbeteg-ellátó intézményében? A pályafutásával kapcsolatos beszélgetés során erről is kérdeztük őt.
Kezdjük talán azzal, hogy annak idején tudatosan ment-e egészségügyi pályára, vagy így alakult?
Amikor döntenem kellett a középiskolai továbbtanulásról – mondja dr. Szabóné Kovács Andrea –, Balatonban éltünk a szüleimmel, ott jártam általános iskolába, majd onnan jelentkeztem Egerbe, az egészségügyi szakközépbe. Hogy miért pont oda? Nehezen tudnék egy meghatározott okot kiemelni – a családunkban például én vagyok az első, aki egészségügyi pályán helyezkedett el –, ám ha jobban belegondolok, valamiért érdekelt ez a világ, vonzó volt számomra, hogy beteg embereken segíthetek. Ebből a szempontból tehát érthető, hogy miért a Kossuth Zsuzsára esett a választásom.
Ennek három évtizede… Ha most visszatekint, miként látja: jól döntött?
Igen. Az igazság az, hogy nem tudnám magam semmilyen más szerepben elképzelni.
És mik azok a dolgok, amelyek miatt így érez?
Nos, az idők során sok területen dolgoztam, zömmel különféle kórházi fekvőbetegosztályokon, így – többek között – a belgyógyászaton. Nagyon izgalmas volt látni és megtapasztalni, hogy mindaz, amit addig kizárólag tankönyvekben láttam, hogyan is működik a gyakorlatban, és hogy egy seregnyi olyan tennivalót, amiket a középiskolában tanítottak nekünk, immáron önállóan is képes vagyok elvégezni, méghozzá „élesben”, a betegágyak mellett. Arról nem is beszélve, mennyire jólesett a betegeknek az a hálája és szeretete, amivel megpróbálták viszonozni azt az ápolást, törődést, amellyel igyekeztünk elősegíteni a gyógyulásukat. És hát, az sem mellékes, hogy időről időre új és új ismeretekre tehettünk szert, új és új dolgokat tanulhattunk meg.
Erre bőven volt is alkalma, mivel – mint említette – a kórház több osztályán is megfordult…
Így van. Amikor 1991-ben letettem az érettségi vizsgáimat, rögtön itt, a kórházban álltam munkába, méghozzá a belgyógyászaton. Később dolgoztam a sürgősségin, a fül-orr-gégészeten, majd pedig egy érdekes feladat várt rám, köszönhetően annak, hogy amikor 2017-ben megszereztem a diplomámat a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán, pont akkortájt zajlott az egynapos sebészeti osztály kialakítása, amelyben én is részt vettem: egyebek mellett a betegutak megszervezésével és az osztály irányításával bíztak meg.
Úgy gondolom, a jelenlegi feladatainak az ellátását is segíti, hogy a kórház ennyi pontján gyűjtött tapasztalatokat… És ha már itt tartunk, kíváncsi vagyok, mi tartozik az ápolási igazgató helyettesének teendői közé?
Igen, az egyes osztályokon töltött idő mind-mind nagyon hasznos volt, és különösen érvényes ez a megállapítás az imént szóba hozott egynapos sebészetre, ugyanis ott a legkülönfélébb betegségekkel volt módom közelebbről megismerkedni. Ami meg a jelen teendőimet illeti, amiként azt a poszt neve is mutatja – az ápolási igazgató helyettese –, elsődleges dolgom, hogy az igazgató asszony munkáját a legjobb tudásom szerint segítsem. Ebbe természetesen ezer minden beletartozik, az osztályokkal való napi kapcsolattartástól kezdve, az új dolgozókkal összefüggő különböző ügyek intézésén át egészen a fiatalok oktatásáig. De foglalkoznunk kell például az ápolást megkönnyítő eszközök beszerzésével is, akárcsak a nővérszálló fejlesztési kérdéseivel. Amikor pedig a koronavírus-járvánnyal küzdöttünk – én akkor kerültem az ápolási igazgató asszony mellé –, a betegutak megszervezését kellett megoldani.
Ha már a covid-19 került szóba… Több olyan főnővérrel volt alkalmam beszélgetni, akik úgymond a járvány „frontvonalában” ténykedtek, és mind azt mondták, noha óriási megterhelést jelentett ez az időszak, nagyon összekovácsolta a gárdát. Ön is így véli?
Maximálisan. Legyen szó főnővérekről vagy osztályos nővérekről, mindenki zokszó nélkül, a legjobb tudása szerint igyekezett tenni a dolgát, függetlenül attól, hogy az oltóponton vagy a covid-ellátásban számítottunk-e rá. Természetesen a két éven keresztül tartó, megfeszített munka mindenki számára rettentően fárasztó volt, de az is igaz, hogy a csapatot megerősítette.
Miután ennyi ideje dolgozik e területen, nyilván van elképzelése arra vonatkozóan, hogy a fiatalok körében miként lehetne vonzóbbá tenni ezt a szép hivatást…
A kérdésében lényegében a válasz is benne volt, hiszen éppen azt kellene megmutatni, hogy nem pusztán rendkívül fontos, de nagyon szép szakma a miénk. Meggyőződésem, hogy amennyiben a nővéri pályát a társadalmi megbecsültsége növelésével sikerül vonzóbbá tennünk, a fiatalok legalább olyan szívesen választják majd, mint mi hajdanán.
Végül, de nem utolsó sorban: mivel a betegágyak mellett is állt, most pedig egy másik szemszögből látja a szakdolgozók tevékenységét, érdekelne, hogy nézete szerint a szakmai ismereteken túl mi kell ahhoz, hogy valakiből jó nővér váljék?
A megfelelő kommunikációs készséget nagyon fontosnak tartom, főleg, mert egy beteg emberrel mindig nehezebb kapcsolatot teremteni. De szükség van erre a tulajdonságra a hozzátartozókkal való beszélgetésekkor is, akárcsak a napi munkavégzés során, amikor is a munkatársakkal kell megtalálni a közös hangot. De legalább ilyen lényeges a jó alkalmazkodó-, illetve megfigyelőképesség, és persze, a betegek szeretete, hiszen annak hiányában aligha lehet mindezt szívvel és lélekkel csinálni.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
